FEJLESZTÉS - FORGALOM - GÉPÉSZET - UTAZÁS - NOSZTALGIA
A tanyasiak kisvasútján...
Kiskőrös - Kecskemét, 2009. október 20.
Egy október végi, szomorkás őszi napon indultam útnak, hogy Kiskőrösről Kecskemétre utazhassak a tanyavilágon átvezető kisvasúton. Az utazás órái alatt mintha egy másik világban jártam volna, amely sajnos ma már kihalóban van. Ez a világ a tanyasi életmód és annak egyik közlekedési eszköze, a kisvasút. Nem számítottam látványos fényképekre - ez a ködös idő miatt nem is lett volna lehetséges - hanem a pusztai kisvasutazás élménye vonzott. Szerettem volna az utasokkal elbeszélgetni a régmúltról, a máról és a jövőbeli kilátásokról, persze mindezt kicsit kisvasúttal átitatva.
Kiskőrös, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Felszállás után mindenki elégedetten konstatálta, hogy a kinti nyirkos hideg után a kocsiban kellemes meleg fogadta az utast, köszönhetően a kalauznak, aki gondosan ügyelt arra, hogy a szeneskályhában ne aludjon ki a tűz. Talán a sztrájknak tudható be, hogy csak öt utassal indultunk el Kiskőrös állomásról. Talán nem is meglepő, hogy a vonaton a sztrájk adta az első témát az utasoknak, akik a kalauztól, ő maga pedig az információ hiánya miatt tőlem, az „idegentől” érdeklődött ez ügyben. Hallottam-e valamit a rádióban? Ezzel én is, egyedüli kakukktojásként bekapcsolódhattam a beszélgetésbe, hiszen az itt utazók általában ismerősként köszöntik egymást. A kisvasút közönsége napjainkra igencsak leszűkült, ma már inkább csak a környék idősebb tanyasi lakosai veszik igénybe, valószínűleg megszokásból. Üdítő kivétel egy Kaskantyún leszálló fiatalember volt. A másik három utasunk Kutitanyán és Felsőcebén szállt le, így Kaskantyútól a jegykezelővel kettesben utaztunk tovább. Utunk során egy lovas kocsival is találkoztunk, intettünk a bakon ülők felé – errefelé ez így szokás, itt még nem felejtettek el köszönni egymásnak az emberek.
Felsőcebe, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Volt időnk bőven megbeszélni a régi szép idők emlékeit. "Régen a vonat még tömött kocsikkal járt, és a pályasebesség is több volt a mai 15 km/óránál. Vonatkeresztek voltak Kaskantyún, Páhiban, Orgoványban és Törökfáin. Mind állomás volt, szolgálattal...", sóhajtott sokat megélt alkalmi útitársam. "Manapság csak egy kereszt van hajnalban Orgoványban. Akkortájt még jóval többen utaztak a vasúton. Ez ma már csak nyomokban emlékeztet régi önmagára." Szintén nyomokban emlékeztet régi önmagára maga a környék is. Az egykor élettel teli, sűrűn lakott tanyavilág mára elnéptelenedett. A vasút menti tájban sok lakatlan, összedőlt vagy roskatag épület szomorkodik, és bizony hitetlenkedve hallgattam, hogy az egyik ilyen romban, egy közel nyolcvan éves néni lakik.
Felsőcebe, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Maga a vasút sem visz már minket közel Kecskemét központjához, a város széli Kecskemét-alsó nagyvasúti állomástól is csak egy jó 5-10 perces gyaloglásnyira áll meg. A menetrend sem nagyon tesz az utasok kedvére, a napi három pár vonat nem túl bő választék. Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy a lakosság többsége mára elpártolt a vasúttól. Negyven perc beszélgetés és utazás után Lőtér megállóban újra egy utast üdvözölhettünk a vonaton. Egy idős bácsi szállt fel, és ment Orgoványba kenyeret vásárolni. Mint mondotta, a délutáni vonattal jön majd haza. Tíz percnél alig több ez a rövidke út, de a visszavonat csak három és fél óra múlva jön majd…
Lőtér, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Orgovány, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Orgoványban a bácsi helyére egy nehéz szatyrokat cipelő idős néni szállt, aki még a hajnali vonattal jött be a faluba bevásárolni, és most megy innen haza. Segédkeztem neki a fel- majd később a leszállásban, felhoztam a néni nehéz szatyrait a vonatra. Természetesen a kalauzzal régi ismerősként üdvözölték egymást. Sok mindenről beszélgettünk... Egy tanyasi embernek a faluban való bevásárlás és a vonaton eltöltött röpke idő marad beszélgetésre. Ilyenkor minden olyan dolgot ki és meg kell beszélni, ami a nagyvilágban és az ő kisebb környezetükben történt. Panaszkodást senkitől sem hallottam, pedig mondhatta volna a néni, hogy leszállás után neki még két és fél kilométert kell gyalog megtennie hazáig, meg aztán a közbiztonság... No de hagyjuk, ez más téma.
Határcsárda megállóhelynél elbúcsúzunk a nénitől, jó utat kívántunk neki. Leszállás előtt még elmesélte, hogy régen volt itt egy csárda, a megálló mellett a domb tetején, amelyben maga Rózsa Sándor is többször megfordult.
Utunk hátralevő részét kettesben tettük meg a jegykezelővel, nem voltak már újabb utasok. Az ismerősöknek, köztük a postásnak természetesen intettünk. Hamarosan Görbemajor és Magyarsor megállókhoz érkeztünk, amely már viszonylag sűrűn lakott vidék, a vasút mellet már aszfaltos út vezet. Helvéciát is érintjük, ahol sok új építésű házzal is találkozunk, Kecskemét közelsége már érezhető. Még utoljára megrakjuk szénnel a kályhát, ez már kibírja a délutáni visszaútig, így már nem a váltásnak kell majd a begyújtással bajlódnia. A kisvasút végállomásán elköszönök alakalmi útitársamtól, idegenvezetőmtől, akivel két és fél órát zakatoltam Kiskőröstől. Neki lesz még egy útja Kiskunmajsa felé a kisvasút másik vonalán, én pedig indulok Kecskemét-alsó megállóhely felé telis-tele különös érzésekkel, gondolatokkal, amelyeket talán csak egyik kedvenc íróm, Moldova György tudna tisztességesen papírra vetni.
Köncsögpuszta, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt
Kecskemét, 2009. október 20. (C) Balázs Zsolt